Egy hirtelen ötlettől vezérelve körzetünk úgy gondolta, hogy érdemes lenne elmennie egy újabb kirándulásra – most éppenséggel az ország keleti végébe -. Ettől felbuzdulva 2019. március 23-a reggelén el is indultunk Debrecenbe, hogy felfedezhessünk valami újat és nagyszerű élményben lehessen részünk. A röpke késéseket, valamint a jegyvásárlási nehézségeket leküzdve éppen elértük a vonatot, és megkezdődött egy körülbelül két és fél órás zakatolós út. Ki aludva, ki beszélgetve vagy ki -, mint Ádám- a zenedoboz  megfejtése után kutakodva töltötte az egyébként elég hamar elrepülő időt.

Debrecenbe érve az ottani önkéntesek és cserediákok a segítségünkre siettek, majd el is indultunk a város egyik leghíresebb épületéhez: a debreceni Nagytemplomhoz. Az utat megtéve már alig vártuk, hogy bejussunk a templomba és azt felfedezve új élményekre tegyünk szert. A fenti kilátóból tökéletesen lehetett látni, hogy körülbelül a város közepén vagyunk: az egyik oldalon 19. századi építmények, a másikon a fiatalabb szovjet panelek néztek farkasszemet velünk. A szent helyet körbejárva egy gyors csoportképet is lőttünk (kisebb-nagyobb nehézségekkel, de a végére csak sikerült.)

Ezután egy gyors megbeszélés és villamosjegy vásárlás után mindenkit a saját útjára engedtünk, hogy szabadon fedezhesse fel a környéket és ebédeljen. Miután feltöltődtünk energiával – az 1-es villamost segítségül hívva-, megcéloztuk a víztornyot és a stadiont. Sajnos ez a kettő építmény nem volt nagyon népszerű, így tovább is vettük az irányt a Debreceni Egyetem felé. Be kell vallanom, hogy engem is lenyűgözött a látvány, egyszerűen hihetetlen volt ott állni a kidolgozott és megformált falak, szobrok között.

Amikor már a bokánkig ért az állunk, átsétáltunk a Debreceni Nagyerdőre és leültünk a fűbe pihenni. Nagyszerű érzés volt csak ott ülni és megfeledkezni a világról, sőt rengeteg új dolgot ismertünk meg az indonéz kultúráról. A beszélgetések során még tanácsokat is kaptam a következő évre, sőt, azt is megtudtam, hogy a “kötélen ugrálós sport” valódi neve a slackline. Azután, hogy mindenki életét átbeszéltük, elindultunk a vasútállomás felé, hiszen kezdett esteledni.

Elég hamar odaértünk, még volt körülbelül egy óránk, szóval elkezdtük megvenni a jegyeket. Az egyre nagyobb nehézségeket (,mint például, hogy nem adott vissza a jegyautomata) legyőzve mentünk el vizet venni a hazaútra. Hamar eltelt az utolsó tíz perc, bár két véglet uralkodott van: egy, aki olyan fáradt volt, hogy már az állomáson is elaludt volna (ebbe tartoztam én is), és kettő, aki a várakozás közben a baby shark zenét hallgatva nevetett a fáradtságunkon. A vonatra felszállva gyönyörű útban volt részünk: láthattuk a naplementét az Alföldön. A diákok is csodálták ezt a látványt, Budapesten nem sokszor van ilyenben részünk.

Pestre érkezve búcsút vettünk a csapattól, és megbeszéltük, hogy a következő utazós programon is hasonló jó élmények szerzésére fogunk törekedni. Számomra is nagy élmény volt az út, ezért arra szeretnék mindenkit biztatni, hogy használja ki minden lehetőségét az ilyen programokkal kapcsolatban.

Írta: Kaufmann Kristóf